3. fejezet

Ahogy kellett, a meccs előtt egy órával már a helyemen ültem. Az emberek szálingóztak a stadionba. Apával még telefonon értekeztem. Ha lehetne rá valamiféle lehetőség, hogy lent legyek velük, elintézte volna. Hogy miért? Ismét arra hivatkozott, hogy egy-két dolgot jobb, ha a saját szememmel látok. Azt nem magyarázta meg, hogy mit kellene látnom. Lehet, nem is arra fogok figyelni, amire kellene. Arról viszont biztosított, hogy csak a meccs után tudunk beszélni, de figyeljem a mérkőzést, és a játék után osszam meg vele az észrevételeimet. Jótól kér ilyet. Utoljára focival középiskolás koromban, 15 évesen foglalkoztam. Annak immár 10 éve. Azt mondják, ezt se lehet elfelejteni, mint ahogy a biciklizést sem, de ha az ember mással foglalkozik, akkor simán kimennek a fejéből a szabályok. Hát mindegy. Biztosítottam róla, hogy mindenre odafigyelek, ami számomra lényeges, és megjegyzem, ha esetleg akad észrevétel. Ennek segítsége képen hoztam magammal egy kis noteszt. Igaz, ha a pályán történő dolgokat követem figyelemmel, aligha lesz időm arra, hogy leírjak mindent. Így arra jutottam, hogy csak a kulcsszavakat vetem papírra. Ha eszembe jut a kerek gondolat, akkor jó, ha nem, akkor meg így jártam.

Körém is leültek már a VIP jeggyel rendelkezők. Töredelmesen bevallom, nem ismertem senkit, viszont barátságosan bemutatkozott a két szomszédom. A hangzavarban nem értettem a nevüket, ugyanis a stadion már kezdett megtelni. Mikor elindultam ide, nem igazán érdekelt a meccs, de most, hogy látom ezt a sok embert, bennem is kezd felmenni az adrenalin.

De igazán akkor hágott tetőfokára a hangzavar, amikor a csapatok megjelentek a pályán. Felvonultak a pályára, és szembe álltak a közönséggel. Elkezdődtek a himnuszok. A spanyolnál természetesen a szívemre tettem a kezem, és énekeltem, ahogy egy vérbe spanyolhoz illik.

A himnuszok után üdvözölték egymást, majd a bíró érme feldobással eldöntötte, ki melyik térfélen játszik, és ki kezd. Amit ilyen távolságból láttam, az az volt, hogy a franciákra mutatott. Tehát ők kezdik meg a meccset. Nem sokáig tudják megtartani, mert a spanyolok azonnal visszatámadnak, és elhalásszák előlük a labdát. Még így a játék elején volt egy kis időm körbenézni a stadionban. Boldogan könyveltem el, hogy a nemzetem tagjai vannak többségben. Érdekli őket, mi lesz a nemzeti 11-ük sorsa.

Miközben a labda útját néztem a pályát, néha-néha felpillantottam a kivetítőre is, ahol a meccsből eltelt időt figyeltem. Pont ekkor rántotta le az egyik francia az újonnan szerzett barátomat. Kicsit felmordultam. Mire észbe kaptam, az egyik spanyol játékos, aki nem más volt, mint Alonso, a pálya felétől rúgta kapura a labdát, de a francia kapust ez kicsit se lepte meg. Elég sokat birtokolták a labdát a fiúk, de igazi helyzetük nem akadt, ahogy az ellenfélnek sem. Csak passzolgattak, de konkrétan nem történt semmi a pályán, ami lázba tudott volna hozni. Kezdtem unatkozni, mikor a spanyol srácok megindultak a francia kapu felé. Iniesta vitte a labdát, mellette futott Jordi, aki lerázva a védőjét levette Iniesta passzát. A túloldalon érkező Alonsonak adta be a lasztit, aki a kapuba fejelte, megszerezve ezzel a spanyoloknak a vezetést. Az egész stadion hangorkánba csapott fel. Én is felugrottam a helyemről.

Helyzetnek nem igen nevezhető lehetőségük akadt a franciáknak szabadrúgás formájában, de Ikernek nem kellett megerőltetnie magát, mint ahogy az utána következő percben sem, mikor az egyik francia kapura rúgott. Eddig nem sok dolga volt a kapusunknak, de jobb, ha ez így is marad. Ellentétben a franciák kapusával, aki megéri figyelni a spanyol támadókat. Most éppen újdonsült barátom fejelte a labdát… mellé. Lelkes nagyon. Bár ugyanez igaz a többiekre is. Ha visszaemlékszek a gyerekkori focizásokon tanultakra, megszerzett tapasztalatokra, akkor a spanyol csapat most konkrétan egyfajta edző meccset tart. Lelkesek, de mégse erőltetik meg magukat.

Aztán előkerül a meccs első sárga lapja. Sergio kapta meg, mert feltartotta Benzemát. Honnan tudom a nevét? Beordította a közvetítő pasas. A többiek nevét is emlegeti, de azok nem ragadnak meg úgy. Az események viszont egyre jobban felpörögnek. Ikernek kell védenie a. A jobb felsőből szedte ki Cabaye labdáját. Az tény, hogy a spanyol játékosoknak utánanéztem, de lassan megismerem a franciákat is. Csak el kellett jönnöm egy meccsre, és máris megismerek mindenkit. Még azokat is, akik nem érdekelnek.

A francia kaput egy spanyol páros támadta gyakran. Iniesta vezette a labdát, átpasszolta Cesc-nek, aki nem járt sikerrel a kapu bevételével kapcsolatban. Nem baj. A második félidőben meg a hátralévő néhány percben még lesz lehetőségük. Ahogy a franciáknak is. Ribery elszáguldott Piqué mellett, de a beadását szerencsére Ramos kifejelte. A francia kaput ismét a korábbi páros próbálta bevenni, de az egyik francia közbe lépett. A szögletet Xavi végezte el, amikor is a labda Gerard fejét találta meg, a labda pedig a kapu fölött talált helyet magának.

Percekkel később előkerült a második sárga lap is. Cabaye kapta, aki rendesen elintézte Busquets-et. Néz alapján akár még rokonom is lehetne, de csak félig. Ennek ellenére semmi közöm hozzá. A tegnapi napig azt se tudtam, hogy a világon van.

A bíró egy percet hosszabbít, de a franciák nem tudnak mit kezdeni a passzolgató spanyolokkal. Nehéz dolguk lesz, ha tovább akarnak jutni. A győzelemért viszont meg kell dolgozni, ami jelen pillanatban nem megy nekik olyan egyszerűen.

Az első félidőnek vége, és a játékosok lesétáltak a pályáról. Apa most biztos elmondja nekik a szokásos dolgokat. Nem tudom, mik lennének azok, de gondolom, nem költ új okosságokat. Legalábbis régen, otthon nem ez volt a módi.

2. fejezet

Az ágyon fekve bámultam a plafont. Már egy ideje ezt csinálom, ugyanis unom magam. Nem igazán lehet itt semmit csinálni. Balhét meg nem szeretnék generálni. Ezért inkább fekszek, és próbálom eldönteni, hogy a vakolat van megrepedve, vagy a festő direkt így mintázta ki a plafont. Nem sikerült dűlőre jutnom, mert valaki kopogott az ajtón. Felkeltem, az ajtóhoz sétáltam, és kinyitottam. Apa állt. Se szigor, se jókedv, csak a szokásos monoton ábrázat.

- Holnap legyél a stadionnál. Itt a jegyed. A VIP részlegben fogsz ülni. És csak okosan.

- Ez mind szép és jó, de nekem miért kell ott lennem?

- Mielőtt elmondanám, miért is akartam, hogy ide gyere, azt szeretném, hogy a saját szemeiddel láss egy-két dolgot.

- Látok én már anélkül is.

- Holnap. Ne feledd. – mutatott rám amolyan fenyegető mozdulattal, majd magamra hagyott. Nem értettem, hova akar kilyukadni. Sokszor nem jöttem rá, miről beszélt, és ez a beszélgetés is azok közé tartozik. Kipillantottam a folyosóra, és néhány focista apával beszélt a szobája előtt a folyosón. Közülük egyedül Cesc-et ismertem fel, mivel ő mutatkozott be egyedül. Hallgatta apát, de a tekintete közben a folyosót járta végig. Amint megpillantott, kedvesen elmosolyodott, és intett felém. Nem tudom, mit mondhatott apa, mert visszafordult felé, és teljesen komollyá vált. Ahhoz képest, hogy a szomszéd szoba előtt voltak, nem hallottam semmit a mondandójából. Amint befejezte, a fiúk elindultak a lift felé, egyenesen az én szobám előtt. Mindenki jó éjszakát köszönt, csak egyedül Cesc mosolygott mellé. Nem igazán érdekli apa komolysága. Híve vagyok a hülyeségeknek, és ez alól most se teszek kivételt. Meg kell ismernem ezt a srácot, ha törik, ha szakad.

Visszamentem a szobába, előkotortam a ruhakupac alól a laptopom, felnyitottam, és a mobilnet segítségével felléptem a hálózatra. Utána kell járnom azoknak a fiúknak, akiket apa vezet, mert szégyen, hogy nem is ismerem őket. Annyit tudok, hogy egy világbajnoki és egy Európa bajnoki címet szereztek, mióta velük van, de a játékosairól nem tudok semmit. Ez most megváltozik. A holnapi meccsre úgy megtanulom az életrajzukat, ahogy csak lehet. Arc, névpárosítás meglesz, és nem analfabétán fogok megjelenni a pályán.

1. fejezet

- Hölgyem! Ébresztő! A donyecki repülőtéren vagyunk. – hallottam egy nő hangját. Kicsit meg is lökte a vállam, hogy biztos felébredjek.

- Máris? – néztem körül, de már egy lélek se tartózkodott a gépen. Rajtunk kívül. Összeszedelőzködtem, és elhagytam a helyszínt, még mielőtt teljesen kiakad a stewardess. Mivel Ukrajnában vagyok, és annak ellenére, hogy nyár van, felkészültem a hűvösebb napokra is. Ennek köszönhetően lett két bőrönd ruhám erre a pár napra. Eljöttem a foci EB utolsó meccseire. Vagyis nem jöttem, hanem hívtak. Mondjuk úgy, hogy küldtek, vagy inkább parancsoltak. Már felnőtt ember vagyok, de a túlélésért mindenre hajlandónak kell lennem.

A szokásos reptéri kavalkádon itt is át kellett esnem. Az útlevelem előkotortam a táskámból. Végignéztem az adatokat, és a fotót. Anita del Bosque, született Madridban 1987. május 4.-én. Madridi születésű vagyok, Madridban élek, de rohadtul utálom Madridot. Spanyolország a szívem csücske, mint ahogy jó pár másik ország is. Apám nem is igazán örül az örökös utazgatásomnak. Ám, mivel ez az életem, tekintve, hogy modell vagyok, így bele kell törődnie. Az már más kérdés, hogy senki se tud kordában tartani. A munkában jó vagyok, de eléggé kicsapongó életet élek. Felügyelet pedig nincs. Ezért is esett meg, hogy idejöttem Ukrajnába, ahol apám éppen győzelemre készül vezetni a spanyol válogatottat.

A repteret elhagyva fogtam egy taxit, és a pályára vitettem magam, ahol reményem szerint a srácokkal edz. Elég régóta a spanyol válogatott szövetségi kapitánya, de én még egy meccsen nem voltam kint, sőt, nem is nagyon néztem a tv-ben, ennek következtében, senkit nem ismerek a csapatból. Belevágok az ismeretlenbe, és ismét együtt leszek apámmal, de nem azért, mert olyan kedvünk van. Szigorú szülőt akar játszani, amivel már elkésett. De próbáljuk meg. Hátha javulok egy kicsit. Sok esélyt nem látok rá, de egyszer meg kell próbálni.

A pálya előtti parkolóhoz érve gyorsan meg akartam szabadulni a taxistól. Tökéletesen beszélt angolul, és mindenáron fel akart csípni. Nem tudtam, hogy hárítani a kérdéseit, és azon imádkoztam, minél előbb érjünk a végállomáshoz. Biztos vagyok benne, hogy direkt húzta az időt. Gyorsan kifizettem, és el is indultam a stadion felé. Sokan megbámultak. Szép látvány lehettem rövidnadrágban, pólóban és egy sportcipőben, amint két bőröndöt húzok magam után, vállamon az elhagyhatatlan táskámmal. Biztos azt gondolták, hogy ez se normális. Én se tartottam magam annak. Inkább mentem volna a szállodába, de apa kikötötte, hogy amint földet érek, egyből ide hozassam magam. Hát ez megtörtént. Innen hogyan tovább, azt sajnos nem tudom.

A stadion karbantartói, vagy tudom is én, minek nevezzem őket, készségesen elvezettek a csapathoz. Ha egyedül kellett volna nekivágnom a keresésnek, biztos, hogy a bejáratot találom meg, és nem a pályát, ahol az edzés folyik. Hiába, nem vagyok jártas a labirintusi stadionokban. A csomagjaimat nem engedtem át nekik. Nem ismerem őket. Bár nem feltételezek senkiről rosszat, de inkább magamnál tartom a bőröndjeimet. Jobb a békesség.

Kiléptem a szabad ég alá, és ekkor minden szempár rám szegeződött. Most legyek erős. Mély levegőt vettem, és apa felé sétáltam.

- Na végre, megérkezett az elveszett bárányka. – üdvözölt, és magához ölelt

- Edzés?

- Már vége! – nézett a fiúkra – Mára befejeztük, de még egy lélekerősítő a holnapi meccs előtt, aztán mindenkinek pihenés. – osztotta ki az utasításokat, a srácok pedig csak bólintottak – Mellesleg, ő a lányom, Anita. – mutatott be nekik. A csapat zöme barátságosan rám mosolygott, és köszönt, de voltak páran, akik alaposan szemügyre vettek. Sose éreztem magam olcsó portékának, még a szakmámból kifolyólag se, de apámra tekintettel voltam, így nem szóltam érte semmit. – Holnap gyere el, és nézd meg a franciák elleni meccsünket.

- És utána kapom az apai fejmosást, vagy még előtte? – tértem rá egyből a lényegre. Elvégre, ezért jöttem el ide a világ végére.

- Nekem is szükségem van pihenésre, és nyugalomra. A szobád az enyém mellett van. Este beszélünk. – intett a fiúknak, és elindultak az öltöző felé, én meg egyedül maradtam a csomagjaimmal. Öröm és boldogság. Mire elindultam az utánfutóimmal, az egyik játékos visszajött hozzám.

- Segítek. – ajánlotta fel barátságosan

- Megoldom, de azért köszi. – viszonoztam a kedves mosolyt

- Amúgy Francesc vagyok, de a barátoknak csak Cesc. – nyújtott kezet

- Én meg Anita, de a barátoknak csak Nita. – fogtam kezet vele

- Szóval, Nita. Segíthetek?

- Apám ezt nem hiszem, hogy elnézné. Nektek pihennetek kell, és nem nekem segíteni.

- Igazad van, de férfi vagyok, és udvariasságból jelesre vizsgáztam.

- És nyomulásból diplomát szereztél. – vontam fel a szemöldököm, mire ő csak rosszallóan nézett rám – Ha segítesz kicipekedni a stadion elé, az már nekem bőven elég. Ott fogok egy taxit, aztán elvitetem magam a szállodába.

- Miért nem jössz velünk?

- Tudod, milyen a viszonyom apával?

- Nem? Konkrétan azt se tudtam, hogy ilyen gyönyörű lánya van.

- Azért túlzásba ne essünk.

- Fabregas! Az öltözőbe! – kiabált ki neki egy pasas

- Bocsi. A segítség nem ma fog érkezni. – biggyesztette le a szája szélét, majd elsietett. Maradtam én, a két bőrönd, és az előttem elterülő labirintus. Ha kijutok rövid idő alatt, akár még aludhatok is éjjel. Ha nem, akkor eltűntnek leszek nyilvánítva. Talán hiányoznék apának. Legalábbis, remélem.

Sziasztok!

Sziasztok!

Egy új regénybe kezdtem, ami a spanyol válogatottat állítja középpontba :) Köszönhető az EB-nek, ezért mostani időben játszódik. Remélem, élvezhető lesz :)