1. fejezet

- Hölgyem! Ébresztő! A donyecki repülőtéren vagyunk. – hallottam egy nő hangját. Kicsit meg is lökte a vállam, hogy biztos felébredjek.

- Máris? – néztem körül, de már egy lélek se tartózkodott a gépen. Rajtunk kívül. Összeszedelőzködtem, és elhagytam a helyszínt, még mielőtt teljesen kiakad a stewardess. Mivel Ukrajnában vagyok, és annak ellenére, hogy nyár van, felkészültem a hűvösebb napokra is. Ennek köszönhetően lett két bőrönd ruhám erre a pár napra. Eljöttem a foci EB utolsó meccseire. Vagyis nem jöttem, hanem hívtak. Mondjuk úgy, hogy küldtek, vagy inkább parancsoltak. Már felnőtt ember vagyok, de a túlélésért mindenre hajlandónak kell lennem.

A szokásos reptéri kavalkádon itt is át kellett esnem. Az útlevelem előkotortam a táskámból. Végignéztem az adatokat, és a fotót. Anita del Bosque, született Madridban 1987. május 4.-én. Madridi születésű vagyok, Madridban élek, de rohadtul utálom Madridot. Spanyolország a szívem csücske, mint ahogy jó pár másik ország is. Apám nem is igazán örül az örökös utazgatásomnak. Ám, mivel ez az életem, tekintve, hogy modell vagyok, így bele kell törődnie. Az már más kérdés, hogy senki se tud kordában tartani. A munkában jó vagyok, de eléggé kicsapongó életet élek. Felügyelet pedig nincs. Ezért is esett meg, hogy idejöttem Ukrajnába, ahol apám éppen győzelemre készül vezetni a spanyol válogatottat.

A repteret elhagyva fogtam egy taxit, és a pályára vitettem magam, ahol reményem szerint a srácokkal edz. Elég régóta a spanyol válogatott szövetségi kapitánya, de én még egy meccsen nem voltam kint, sőt, nem is nagyon néztem a tv-ben, ennek következtében, senkit nem ismerek a csapatból. Belevágok az ismeretlenbe, és ismét együtt leszek apámmal, de nem azért, mert olyan kedvünk van. Szigorú szülőt akar játszani, amivel már elkésett. De próbáljuk meg. Hátha javulok egy kicsit. Sok esélyt nem látok rá, de egyszer meg kell próbálni.

A pálya előtti parkolóhoz érve gyorsan meg akartam szabadulni a taxistól. Tökéletesen beszélt angolul, és mindenáron fel akart csípni. Nem tudtam, hogy hárítani a kérdéseit, és azon imádkoztam, minél előbb érjünk a végállomáshoz. Biztos vagyok benne, hogy direkt húzta az időt. Gyorsan kifizettem, és el is indultam a stadion felé. Sokan megbámultak. Szép látvány lehettem rövidnadrágban, pólóban és egy sportcipőben, amint két bőröndöt húzok magam után, vállamon az elhagyhatatlan táskámmal. Biztos azt gondolták, hogy ez se normális. Én se tartottam magam annak. Inkább mentem volna a szállodába, de apa kikötötte, hogy amint földet érek, egyből ide hozassam magam. Hát ez megtörtént. Innen hogyan tovább, azt sajnos nem tudom.

A stadion karbantartói, vagy tudom is én, minek nevezzem őket, készségesen elvezettek a csapathoz. Ha egyedül kellett volna nekivágnom a keresésnek, biztos, hogy a bejáratot találom meg, és nem a pályát, ahol az edzés folyik. Hiába, nem vagyok jártas a labirintusi stadionokban. A csomagjaimat nem engedtem át nekik. Nem ismerem őket. Bár nem feltételezek senkiről rosszat, de inkább magamnál tartom a bőröndjeimet. Jobb a békesség.

Kiléptem a szabad ég alá, és ekkor minden szempár rám szegeződött. Most legyek erős. Mély levegőt vettem, és apa felé sétáltam.

- Na végre, megérkezett az elveszett bárányka. – üdvözölt, és magához ölelt

- Edzés?

- Már vége! – nézett a fiúkra – Mára befejeztük, de még egy lélekerősítő a holnapi meccs előtt, aztán mindenkinek pihenés. – osztotta ki az utasításokat, a srácok pedig csak bólintottak – Mellesleg, ő a lányom, Anita. – mutatott be nekik. A csapat zöme barátságosan rám mosolygott, és köszönt, de voltak páran, akik alaposan szemügyre vettek. Sose éreztem magam olcsó portékának, még a szakmámból kifolyólag se, de apámra tekintettel voltam, így nem szóltam érte semmit. – Holnap gyere el, és nézd meg a franciák elleni meccsünket.

- És utána kapom az apai fejmosást, vagy még előtte? – tértem rá egyből a lényegre. Elvégre, ezért jöttem el ide a világ végére.

- Nekem is szükségem van pihenésre, és nyugalomra. A szobád az enyém mellett van. Este beszélünk. – intett a fiúknak, és elindultak az öltöző felé, én meg egyedül maradtam a csomagjaimmal. Öröm és boldogság. Mire elindultam az utánfutóimmal, az egyik játékos visszajött hozzám.

- Segítek. – ajánlotta fel barátságosan

- Megoldom, de azért köszi. – viszonoztam a kedves mosolyt

- Amúgy Francesc vagyok, de a barátoknak csak Cesc. – nyújtott kezet

- Én meg Anita, de a barátoknak csak Nita. – fogtam kezet vele

- Szóval, Nita. Segíthetek?

- Apám ezt nem hiszem, hogy elnézné. Nektek pihennetek kell, és nem nekem segíteni.

- Igazad van, de férfi vagyok, és udvariasságból jelesre vizsgáztam.

- És nyomulásból diplomát szereztél. – vontam fel a szemöldököm, mire ő csak rosszallóan nézett rám – Ha segítesz kicipekedni a stadion elé, az már nekem bőven elég. Ott fogok egy taxit, aztán elvitetem magam a szállodába.

- Miért nem jössz velünk?

- Tudod, milyen a viszonyom apával?

- Nem? Konkrétan azt se tudtam, hogy ilyen gyönyörű lánya van.

- Azért túlzásba ne essünk.

- Fabregas! Az öltözőbe! – kiabált ki neki egy pasas

- Bocsi. A segítség nem ma fog érkezni. – biggyesztette le a szája szélét, majd elsietett. Maradtam én, a két bőrönd, és az előttem elterülő labirintus. Ha kijutok rövid idő alatt, akár még aludhatok is éjjel. Ha nem, akkor eltűntnek leszek nyilvánítva. Talán hiányoznék apának. Legalábbis, remélem.